Mi az EGO? Hogyan működik? Mit tehetünk vele-ellene-érte?
Sok-sok kérdés merül fel az ego szó hallatán bennünk. Először is nagyon fontos tisztázni, hogy mai spirituális értelemben nem ugyanazt értik az emberek alatta, mint ami a szó eredeti latin jelentése. Az ugyanis nem más, mint "én".
Az ego tehát én vagyok. Az ego is én vagyok. Nélküle nem lehetnék én.
Az alapvetés az, hogy én, mint ember , testemen túl állok a szellemből, ami tervet szőtt a foganásom előtt, mindenről, amit megtapasztalni és megvalósítani vágyik ebben az életben; a szellemhez társul tudatom, ami segít a szellemi és földi világ közti kapocsban, oda-vissza kódolja a jeleket és nagy szerepet vállal az életem kormányzásában; és részem-egészem az egom - ami trükkös módon működik ugyan, de elengedhetetlen a fejlődésem megéléséhez.
Az én egom olyan, mint egy udvaribolond. Rettentő hangos, harsány, figyelemfelkeltő-elterelő, ugyanakkor elmondhatatlanul fél. Az én udvaribolondomnak kimondottan határozott véleménye van mindenről, és ellentmondást nem tűrően jelzi is ezt mindig. Nagyon-nagyon sokszor ezzel elterelni akarván az épp előttem álló fontos lépcsőfokról, a meglépésre tett erőfeszítésről. Hiszen retteg.
Hogy mitől? A változástól, az ismeretlentől - ily módon a fejlődéstől. Abban érzi biztonságban magát, amit ismer. Akkor is, ha az a helyzet, létforma éppen anyira nem is jó, ha szenvedek is benne, ha menekülni kellene inkább onnan, vagy rég megértem a tovább lépésre. Az egomnak a biztonság a legfontosabb és csak az ismerős dolgok nyújtanak neki biztonságot. Amikor valamit ismer, akkor tud róla mindenféle információt, amiket egyre hangosabban szónokolva próbálhat eltéríteni a következő lépéstől, mert fél az ismeretlen bizonytalanságától.
Ahhoz hogy én mégis tudjam követni a tervet, amit szellemem jó előre megírt életemre, meg kellett tanulnom nyakon csípni egomat-magamat, és felismerni, hogy nem külső akadályozó tényezővel állok éppen szemben, hanem belülről jön a félelem, mutatja épp aktuális arcát és tesz meg mindent azért, hogy visszatartson. A feladat nem annyira egyszerű, mert széles palettáról tud válogatni ez a részem, ma sem ismerem még a teljes eszköztárát, mert amint egy módot kiismerek, rájön, hogy nincs már meg az átütő hatás, és talál egy újat. Az önbizalmamat lehúzó mantrákat duruzsol a fülembe - ez nagyon sokáig tök jól bevált neki -, indokolatlan testi tünetekkel akadályoz - ha a mantra lepereg- , rémképeket vetít előre - amivel jól beparáztat -, elbizonytalanít valamiben, amiben első blikkre abszolút jó érzéssel biztos voltam, nekiáll indokolatlan mértékben puffogni valamin -amivel egy csomó energiát ki tudok szórni az ablakon, ahelyett hogy másra koncentrálnám- és megannyi más tervet eszel ki.
Hogyan állíthatom le, cselezhetem ki, kerülhetem meg?
Első lépés, hogy felismerem, hogy amilyen program éppen fut bennem, az az egom műve. Onnan tudom a legjobban felismerni, hogy nyilvánvalóvá válik, hogy akadályozza az előre haladásomat. Ez egy belső akadály érzése, ha figyelsz magadra, pontosan tudni fogod miről beszélek.
Ha felismertem, hogy az udvaribolondom keze van a dologban...hát többféleképpen szoktam reagálni. Van, hogy kiakadok és lehordom egy belső párbeszédben, mert nagyon unom már, hogy mindig kellenek ezek a játszmák és akadály görgetések, pedig eddig minden lépcsőfok meglépésénél kiderülhetett, hogy semmi borzalmas nem fog történni... hmmm , van hogy határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek kell lennem vele, mert amúgy nem áll le... néha elég, ha jelzem, hogy tudom ám, hogy te vagy az,elég is lesz ennyi...
De az idők folyamán megértettem valamit. Méghozzá azt, hogy az egom én vagyok. Én pedig saját magamnak nem akarok szánt szándékkal rosszat. Nem azért akadályozom magam és vetek be mindenféle trükköt, hogy nekem minél rosszabb legyen, hanem mert, mint azt már korábban is leírtam: félek az ismeretlen bizonytalanságától. És a félelmet valószínűleg nem egy ellentmondást nem tűrő leteremtéssel lehet feloldani. Sokkal hatásosabb a megértés.
Megértem a félelmet, a biztonság iránti vágyat, a bizonytalanság rémisztő mivoltát, és amikor azt érzem, hogy ego-részem azért veti be a legkellemetlenebb eszközeit odabent, mert védtelen és fél, akkor szeretettel fordulok felé. Szeretettel fordulok magam felé, és magam nyugtatom magamat, és biztosítom arról, nincs félnivaló mert a szeretet mindig melegít belülről, és az új helyzetekben is mindig adódik majd az udvaribolond számára harsogni való, s így talán könnyebb elengedni ezt a félelmet.
