Van az agressziónak egy olyan formája, ami számomra félelmetesebb, mint a fizikai agresszió. Ez pedig az a fajta, ami mentálisan nyomja le a másik felet. Ez valahogy sokkal bénítóbb és felzaklatóbb nekem. Nyilván nem azért, mert egyik vagy a másik rosszabb, hanem mert nekem a személyiségtípusomból kifolyólag kézzelfoghatóbb, így kezelhetőbb is a fizikai agresszió gondolata. Az kevésbé félelmetes, mert sokkal egyértelműbb, hamarabb felismerhető jelei vannak és abban a pillanatban ha mondjuk az egy párkapcsolatban megnyilvánul, egyetlen dologunk van"csupán" : el kell döntenünk, hogy hagyjuk-e magunkat fizikailag terrorizálni, és ha (remélhetőleg) nem, akkor megtesszük a szükséges lépéseket.
De a mentális agresszor - főleg ha egy párkapcsolatról beszélünk - lassabban bontakozik ki. A kapcsolat elején még át akarom adni magam teljesen annak, hogy a másik boldoggá tételének éljek. Magamtól simulok be a másik fél óhaja alá, észre sem veszem, hogy olyan szoros kontrollt tart felettem, hogy amikor majd ráébredek, hogy ez az egész csak róla szól és hol van itt a MI, és megérkezik a hangja bennem annak, hogy Rólunk szóljon a történet, akkor majd emiatt a másik nárcisztikus mentális agressziója miatt nem merem kimondani...
De még ekkor sem tudatosul bennem, hogy engem itt lenyomnak.
Magamat kérdőjelezem majd meg, hogy biztos eléggé feltétel nélkül szeretem a másikat?
Biztos nem csak a saját akarnokságom miatt kezdődik bennem a hiszti, hogy rám is figyeljenek?
Biztos eléggé megértő vagyok a másikkal?
Biztos, hogy eléggé türelmes vagyok?
Biztos, hogy nem kéne inkább mégjobban megfürösztenem a szeretetemben? ...
És nem szólok. Elhallgattatom a hangot, ami kiabál belülről, hogy valami nagyon nem stimmel, és most már kezemet is a számra tapasztva terítem ki magam a másik elé, hogy az végiggyalogolhasson rajtam, mint pihe-puha szőnyegen, amely simogatja a talpát. Mert az neki milyen jó. És én azt akarom, hogy neki jó legyen. Mert én szeretem őt. Ő meg szeret engem, mert neki olyan jó velem.
Aztán lassan kiürül a tankom. És már annyira hangosan kiált bentről a kis hang, hogy megsüketít és nem tudom elhallgattatni, és én is ráüvöltök a másikra - persze csak szépen, halkan, kedvesen - hogy hello, nekem ez így annyira nem jó. Szeretem én simogatni a lelked, meg a pihe-puha szőnyeged szerepét is magam akartam, de most már fáj ahogy a talpad rám nehezedik és szeretném, ha kicsit megsimogatnád a lelkem, most te az enyémet, ott ahol túl sokáig álltál és megmaradt a lábnyomod.
És a másik nem érti. Az ő talpa nem hagy sehol nyomot, ő csak végigsuhan, néha odalép, mert ezt kell tennie, erre tanították és teljesen rendben van így. És ha én most itt elkezdek sírni azon, hogy ez legyen márpedig másképp, mert így már nagyon fáj és segítek, hogy hogy legyen úgy, hogy mindketten boldogok lehessünk egymással... akkor az már túl sok lesz, mert én nem értem még, hogy eddig egy elnyomott helyzetben voltam, a másik meg nem érti hirtelen mi bajom lett. És én majd keresem a megoldást és a válaszokat - és a hibát magamban - és a másik pedig egyre jobban kihátrál abból a helyzetből (kapcsolatból) ahol engem már nem tud leuralni a csendes agressziójával.
Majd vége lesz. Egyszer vége lesz. És elmúlik egy csomó idő. És visszhangoznak helyzetek, mondatok amiktől egyszercsak megértem, hogy micsoda végtelen agresszió volt az alapja ennek az egésznek. És én félek az agressziótól.
Attól az agressziótól, amitől nem tudom magam fizikailag megvédeni. Mert ez nem a fizikai síkon történik. Én viszolygok ettől a mentális elnyomástól és iszonyatot kelt bennem, hogy ebbe úgy lehet belekerülni, hogy észre sem veszi az ember. Mert amíg önszántamból tácolok úgy, ahogy a másik akarja, addig nem tűnik fel, amikor meg ellentmondok, akkor jeges zuhanyként ér a felismerés, hogy eddig is jelen volt ez az elnyomás, csak eddig önként hagytam magam...
Nem csak a fizikai agresszió lehet félelmetes, fájó, bénító és kegyetlen. Tartsuk szem előtt, hogy más megnyilvánulásokkal is lehetnek az emberek agresszívek, bánthatják a másikat és ezeket ugyanúgy NEM kell eltűrni, ezekből ugyanúgy ki kell lépni, ezeket ugyanúgy fel kell dolgozni!
(A kép forrása https://i.pinimg.com/564x/a0/a2/dc/a0a2dcd19d6648ee03b57ee7a5e05c70.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése