Hogy szerettek régen a szülők - hogy szeressünk most ?

Az elmúlt évek folyamán egyre világosabbá válhat az élet mindenféle területén, hogy komoly változások zajlanak bennünk. Sokszor keressük a hibát, a felelőst felmenőinkben, hiszen tőlük kaptuk a mintákat, onnan érkeznek a családi vonalak. Ebben az írásban arról szeretnék egy kis képet mutatni, hogy a szülői szeretet megnyilvánulása hogyan alakulhat át, s felhívnám a figyelmet arra, hogy ha jól meggondoljuk,okafogyott a másik hibáztatása azért, amit otthonról hozott. A változtatás képessége már kezünkben van, használjuk!

(A kép forrása: www.pinterest.com)

A két világháború környékén született gyermekek nagyon keveset tudtak szeretettankjukba tölteni gyermekkoruk folyamán szüleiktől. Nagyszüleiktől még esetleg többet kaptak - ebből a szempontból a nagyszülő-unoka kapocs abban az időben érzelemtől fűtöttebb volt.
Az életnek abban a szakában a felnőtt társadalom az életbenmaradás kérdésköre köré formálódott, az elsődleges cél a túlélés volt. Ritka kivételek voltak, akik megélni is tudták az életet.

A háború súlytotta világ sokakra nagy anyagi szegénységet hozott, kiéleződtek a társadalmi különbségek, és a gazdagabbak felé mutatott kötelező alázat nagy károkat okozott az emberek lelkében. Ebben az időszakban Magyarországon nem beszéltek az emberek az érzéseikről. Ami bent volt, bent is rekedt, vagy agresszió formájában jött ki.

Egy ilyen érzelmektől zárt világra érkező csecsemő nem tudta megtapasztalni a szülői feltétel nélküli szeretet érzését. Nem fürdőzhetett anya és apa figyelmében és odaadásában. Jött a gyermek, mert "az Úr így akarta" - helye legtöbbször úgyis akadt a többi között (ahol elfér öt, a hatodiknak is akad hely), valahogy meg csak felnő, majd a testvérei segítenek az ellátásában.

Így parentifikálódott több nemzedék, elveszítve a saját gyermekkor átélésének lehetőségét és vált önhibáján kívül azzá a szülővé maga is, aki nem tudja anya/apaként hogy kellene jól szeretni gyermekét. Transzgenerációs minták sora jött létre arra vonatkozóan, hogy a gyermek jön, mert az Úr adja, nő mert nem tehet mást, mindent túlél, kibír - attól válik emberré - s aztán saját családot alapítva tovább adja ezeket az életbenmaradáshoz fontos, szükséges mintákat.

Ám közben a háborúk elcsendesedtek, a világban egyéb csatározások folynak, amik nem közvetlen életveszéllyel fenyegetnek. És elérkezett az ideje annak, hogy a túlélési ösztön átörökítése mellett nagy hangsúlyt kaphasson a feltétel nélküli szeretet, aminek első mintáját a szülő kell(ene) adja a gyermekének.

Megérkezett a Földre az a generáció, aki olyan finomságokat is képes érzékelni, amit a pár generációig visszamenő felmenőik a társadalmi helyzet miat nem tudtak. Nagyapáink és nagyanyáink adták, amit otthonról hoztak, és ez így van rendjén ! De a mi feladatunk most felismerni és feloldani a transzgenerációs hibás mintákat - s ha erre rácsukjuk szemünket és nem teszünk meg erőnktől tellően mindent, minket terhel a felelősség, hogy a saját gyermekeinket megfosztjuk a feltétel nélküli szeretet megismerésétől.

Mi is az az Életút feldolgozás?

(A kép forrása: www.pinterest.com https://i.pinimg.com/564x/05/38/6d/05386d06c62d4e9e5470ea395666c6d4.jpg)

Mi is az az Életút feldolgozás?

Egy olyan tanácsadási forma, ami megváltoztat(hat)ja az életedet. Egy alkalom arra, hogy tisztába kerülj azzal, eddig élete(i)d folyamán mi miért történt veled. És iránymutatást kapjál arról, hogy milyen változtatásokkal merre terelheted az életedet.

A folyamat alatt fényt derítünk olyan részletekre, amik komoly okkal történtek, amik indikálnak későbbi eseményeket. Olyan ismétlődő mintákat bontunk ki, ami talán eddig is nyilvánvaló volt, ám kimondatlan maradt, így feldolgozatlansága miatt újra és újra előbukkant.

A fogantatástól ( vagy még korábbról) indítva végignézzük az életed útját és magyarázatokat keresünk -és találunk! - a megfogalmazódó / megfogalmazatlan kérdésekre.

A magyarázatok megértést hoznak. A megértés fontos kulcs a feldolgozáshoz. Ha valamit fel tudunk dolgozni, abba tudjuk hagyni az azon való kesergést, puffogást, hogy miért történt ez velem. Tovább tudunk lépni, kezünkbe tudjuk venni az irányítást. "Elszenvedőiből" alakítóivá válhatunk életünknek!

Na persze nem megy minden olyan könnyen. Nincsen egy varázspálcám, amivel majd jól rád suhintok, és minden tudás birtokába kerülsz, és kisujj mozdítás nélkül, minden csodássá válik. Kő keményen meg kell dolgozni minden eredményért.

És van egy rossz hírem azoknak, akik abba a kategóriába tartoznak, akik eddig elvárták a világtól, hogy mindent megteremtsen a számukra úgy, hogy nekik zéró energiát kelljen belefektetni. Ez a folyamat nem így működik. Sok sok sok energiát kell mozgósítani ahhoz, hogy a változások beindulhassanak, és ezeket az energiákat csak mindenki saját maga teheti bele a sztorijába. Én nem tehetem meg senki helyett. Én csak irányt tudok mutatni. A lépés mindig rajtad áll. Nem emelhetem helyetted a lábad.

De van egy jó hírem is! Egyszerre csak egy lépést kell megtenni. És azt a lépést akkor kell megtenni, amikor készen állsz rá.  Ez így már nem is olyan rémisztő, ugye?

Hogy ez az egész hogy néz ki a gyakorlatban?

Nézzünk egy huszas évei végén járó nőt, aki párkapcsolati problémával indul el a tanácsadásra. Az életéről elmondja, hogy gyermekkorában a szülei külön váltak, édesanyja és édesapja is másik párt talált magának. De azokról a kapcsolatokról is kiderült, hogy nem működnek jól. Azoknak is vége lett. És így követte egyik kapcsolat a másikat. A szülők sok energiát fektettek ezekbe a folyamatokba. Közben a lány szabadon élte a tinik szertelen életét,  nem voltak szabályok és határok, de legfőképpen nem volt állandóság, és biztonság, amit egy gyermek számára a szülőnek kell megadni.
A lány egyik kapcsolatából a másikba szaladt.

 Most megelégelte, hogy semmi sem működik úgy, ahogy ő szeretné. Tanácstalan, nem tudja hol romlik el minden.

Életének átbeszélésével feltárjuk, hogy azt a biztonságot, amit szüleitől nem kapott meg, mindig egy férfi oldalán véli megtalálni, de ez azt is jelenti, hogy nem a férfit magát látja, csak egy erődöt, ami megóvja őt a külvilágtól. Szeretne teljes értékű kapcsolatot. Az első lépés efelé az, hogy felismerte, segítségre van ehhez szüksége.

 Kibontjuk a csomagokat, amiket eddig elraktározott a tudatalatti polcon és egyesével megnézegetjük, mit rejtenek. A feldolgozás  folyamatának köszönhetően eljutunk arra a pontra, amikor készen áll rá, hogy lépjen.

De hogy merre lép, az az ő felelőssége.

Hogy megteszi-e az az ő döntése.

Te megteszed?

Miért is nem vagyok én jósnő...

(A kép forrása: www.pinterest.com)

A mai világban, amikor egyre több ember válik nyitottá a nem szokványos, földhözragadt, konzervatív módszerekre és magyarázatokra, néha időszerűvé válik kicsit rendet tenni a fogalmak között. Hallunk,olvasunk innen-onnan ezt is, azt is és a nagy információáradatban nehéz kiigazodni esetenként. Sokszor elhangzott már a számból, mikor arra kértek, mondjam meg mi fog történni, mi lesz egy kapcsolat jövője, hogyan dől el egy vita, mit fog mondani az orvos, mikor jön már a baba... hogy Én NEM vagyok jósnő! 

Látó vagyok. Igen, ez nagyon misztikusan hangzik. Saját, terapeuta által segített, életút feldolgozó folyamatomnak köszönhetően kitisztultak a csatornáim, amiknek használatával kapcsolatban állok olyan nem emberi létezőkkel, akik segítenek a magam útján és a másoknak való segítésben. Az Égiekkel való kommunkáció az a varázs, ami miatt már soha nem lesz olyan az életem, mint pár évvel ezelőtt volt. És a megváltozott életem minden mélységével és  magasságával egy csoda. De meg kellett magamnak is értenem bizonyos szabályokat. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy NEM vagyok jósnő!

Nem jósolok. Pont. 

Miért nem?

Mert nem is lehet. 

Hát az meg hogy lehet?

Ott kezdődik a történet, hogy mindenki egy előre elkészített (háló)tervvel érkezik az életébe. Benne vannak a fő irányok, a megtapasztalni vágyott dolgok terve, a leendő találkozások, kapcsolatok, események tervrajza. És az is, hogy kinek milyen fejlődéseken kell keresztülmennie ahhoz, hogy egy tervezett pontra eljuthasson. És van még valami nagyon fontos a képben: a Szabad Akarat! Ami feljogosítja az embert, hogy hiába ha azt tervezte, hogy a következő utcán balra fordul és arra vezet tovább az útja, dönthet úgy, hogy egyenesen megy. Vagy jobbra fordul. Vagy nem is megy tovább. Megáll és gyönyörködik a napsütésben. És mindjárt nem azon az úton halad, amit előtte gondosan megtervezett. Persze, ha az az út nagyon fontos volt neki, kerülővel visszatérhet rá. De a Szabad Akarat megmozdulásait nem látjuk előre. 

Ilyen módon aztán, hogyan is jósolhatna bárki is. Ránézhetek én arra, hogy a jelen pillanatban hogy állnak a dolgok, mik a lehetséges kimentelei az adott témának. De abban a pillanatban, hogy én elmondom,amit láttam, máris átírom a tervet. Nem úgy fog történni. Mert elhangozhat egy mondat, ami borítja a spontaneitást, a megtapasztalás lehetőségét, vagy egyszerűen nem kerül számításba a Szabad Akarat. És máris nem úgy fog történni. 

Erre az esetre a gyakorlati példám:

Vegyünk egy harmincas évei elején járó egyedülálló nőt, aki már nagyon szeretne egy stabil kapcsolatot, családot, gyermekeket. A nő találkozik egy pasassal. A pasas olyan hatással van rá, mintha átment volna rajta egy úthenger. Egy pozitív úthenger.  Semmi sem történik köztük a beszéden kívül, ő mégis azt érzi, egy másik dimenzióban van a férfi közelében. Kapkodja a fejét jobbra-balra, hogy ez most itt mi kéremszépen?! Telik-múlik az idő, néha összetalálkoznak "véletlenül" ( véletlenek ugye nincsenek ) és az úthenger hatás minden alkalommal garantált. Főhősnőnk kommunikál az Éggel. Lejönnek neki olyan információk, amik megerősítik, hogy ez a találkozás már pedig nem véletlen, be lett tervezve, és nem csak a találkozás, hanem egy édes folytatás is. Ó hát itt a boldogság, megérkezett. De miért nem történik semmi? Miért ragadtak le a bájos mosolygás és egymás jelenlétének magávalaragadó csodájának szintjén? Miért nem lép már ez a pasas valamit?... Miért telnek a hónapok eseménytelenül? Hát azt mondták, azt ígérték Ő lesz az! 

Egyszercsak a sok folyamatos tapasztalás gyümölcseként megjön a válasz. Ott, abban a pillanatban úgy nézett ki a dolog, hogy a stabilitásra , családra vágyó nő elérkezett életének ahhoz a pillanatához, ahol találkoznia kellett ezzel a pasassal, aki leúthengerelte. És lett is volna ebből boldog család, ha a nő nem gondolja úgy, hogy ő továbblép a fejlődésében és nem csak a saját családdal kapcsolatos vállalásait teljesíti be, hanem egyéb terveit is megvalósítja. Szabad Akaratából úgy döntött, hogy továbblép, így okafogyottá vált arra a férfira várni, akit abba az élethelyzetbe tervezett párjának, amikor a további fejlődés nem volt képben. 

Lehet hát jósolni? 

Lehetni lehet. 

De van értelme?

A Szabad Akarat és az előttünk rejtett tervrészletek tekintetében: egyáltalán semmi értelme nincsen.

És ha jól belegondolunk, tudunk-e egyébként is kezdeni valamit azzal, hogy jósoltatunk magunknak valamit? Vagy nagyobb hatással lehet ránk az, ha a már megtörténtekben keressük a válaszokat és azon megértések mentén haladva alakítjuk a jövőnket?... Életút feldolgozás. Nekem ez sokkal izgalmasabb, mint jósnőnek lenni. A következő bejegyzésemben erről olvashattok. 

Büntetés vagy vállalás - ami történik az életünkben ?

(A kép forrása : pinterest.com)

Vallásos családba születtem ebben az életben. Drága Nagyikám igazi szeretettel mesélt nekem Szűz Máriáról, Jézusról. Hallottam a hangjában az elérzékenyült tiszteletet is irántuk. A keresztség szüleim döntése volt, hittan órára viszont saját elhatározásból kezdtem járni 7 évesen. Konkrétan kihisztiztem otthon. Később egyházi középiskolát választottam magamnak,ahol aztán fenekestül felfordult a bennem lévő hitvilág.

Most már tudom, hogy komoly oka volt annak, hogy most szerettem volna közelről megismerni ezt a vallást. Születésem előtt terveztem el, hogy korábbi élményeimet feloldandó megértést és megbocsátást fogok keresni most ebben a közegben.  Elég jó úton haladok ezzel. 

Egy valami azonban pici gyermek korom óta egyre hangosabban szól bennem. A szeretetteli mesék, tanítások mellett éreztem én régen is már egy másik fajta érzelem jelenlétét Nagyikám hangjában. Akkor még nem tudtam beazonosítani, de elég hamar megértettem, hogy ez a félelem. A félelem a büntetéstől. És én ezt már akkor sem tudtam összeegyeztetni a Teremtő gondolatával.

Miért büntetne meg minket? Megbüntet? Hogy fér ez össze a végtelen szeretettel? Szerintem sehogy -  mindig erre jutottam. Öntudatos tiniként otthoni beszélgetések során kiakadva pattantam fel, amikor szóba került a téma. "Nem szabad ilyet mondani,mert visszaüt ránk!" "Ha nem úgy csinálunk valamit, ahogy kellene, majd megbüntet a JóIsten!" "Ez a borzalom most azért történt, mert megbüntettek minket fentről!" " Mit tettem, hogy ezt a büntetést érdemlem?!" " Miért ver minket a sors?" 

Na...szerintem semmiért... nem ver minket, nem büntet. 

Nagyon erős belső meggyőződés volt ez bennem, és mára teljesen biztos tudássá vált. 

Életünk történéseinek vezérfonalát születésünk előtt görgettük ki szépen, mint egy térképet,s adtuk hozzá a színes szálakat jobbra-balra,mellékutakat és kanyarokat. Ki egyenesebb, ki göcsörtösebb utat tervezett. Sok sok vállalással,amit aztán vagy sikerül beteljesíteni, vagy nem. Jobb esetben minél többet sikerül. A nehézségek, amik utunkba térnek néhanap megdolgozandó, megértendő , feloldandó feladatok, amik letisztulásával, elsimulásával tovább lépdelhetünk a vezérfonálon. 

Nem büntetések. Vállalások. Nem örök akadályok. Megoldandó feladatok. Nem Fentről jövő csapások. Magunk alkotta helyzetek. Magunk is tudjuk kiegyengetni őket. Néha segítséggel. És sok sok tudatos munkával. 

Tudunk-e úgy tekinteni egy számunkra nehéz helyzetre, hogy az nem egy kívülről érkező csapás - ezzel áthárítva mindenféle felelősséget egy nagyobb hatalomra- , hanem egy magunk alkotta megoldandó feladat? Tudunk? Ez tök jó hír! Mert ez azt jelenti, hogy először is képesek vagyunk felvállalni a saját felelősségünket a helyzetben. Aztán azt is jelenti, hogy van megoldás. Olyan megoldás, aminek a véghezvitelére mi képesek vagyunk. Nincs is más dolgunk, mint beleálljunk a szituációba, és vállalásunkat a magasba emelve jól megfigyeljük és elkezdjük lebontogatni a külső burkokat,amíg elérünk a téma magjáig, a megértésig, megoldásig. 

Könnyebb szívvel mondom ki, hogy vállalás, ami történik velem. Mert abban benne van a megoldás lehetősége. A büntetés szó mindig is fájt és súlytott engem - arról leveszem a kezem....abban nincs saját felelősségem. Pedig hát miben ne lenne, ami az én saját életemben megesik? Vállaljuk hát... a felelősséget is!

Férfi minta - ha apa nem adta meg...

(A kép forrása: pinterest.com)

Nagyon személyes téma, de azért szeretném megosztani, mert biztosan nem csak ez én utam megdolgozandó kérdése. Nekem most aktuális igazán.

Kell az embernek egy férfi minta az életébe. Ha nőnek születik, akkor meg aztán különösen. Gyermekkorunk férfi mintája ideális esetben az apánk. Szeret minket, babusgat, megóv, megvéd, ő az első szerelmünk, a példa arra, hogyan kell egy férfinak bánni egy nővel (ahogy apa bánik anyával). Ideális esetben...

Na persze az enyém nem volt az. Az én apám semmit sem adott meg nekem sem gyermekkoromban, sem később abból, ami egy apának az alap feladatai közé tartozna. Nem haragszom (már ) rá ezért. A halála után megértettem mi volt a szerepe az életem alakulásában. Na, hát nem a klasszikus értelemben segített ő engem... sőt, amíg élt, inkább a nehézségeim oldalát erősítette. De ezzel tanított. Nagyon sok mindenre.

Kellett hát valaki más, aki mintaként állhat ott egy kislány számára, aki híján van apa szeretetének. De aki nőként születik ebbe az életbe és van egy idősebb fiú testvére, az bizonyára egyet ért velem most abban, hogy egy húgnak a báttya az isten. Nem kérdés hát, hogy szeretethiányos pici lányként az én bátyám duplán lett az istenem, maga miatt is és apánk helyett is. Istennek lenni viszont nem könnyű feladat. Nagyon komoly felelősség. És van, akinek nem is sikerül megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Ott van ugyanis neki a saját hozott anyaga, feladata, és lehet, hogy a háta közepére sem kívánja nehéz vállalásai mellé a hugi rajongó és elvárásokkal teli szeretetét.

Nehéz, néha érthetetlen, fájdalmas és könnyekkel teli hónapok vezettek ahhoz a felismeréshez ami arra késztet most, hogy hangosan kimondjam, eljön a pillanat, amikor huginak el kell engedni a testvérére álmodott ideált és az ebből születő elvárásokat. Szabadon engedlek most, nem akarlak megváltoztatni. Feltétel nélkül szeretlek és remélem ezt egyszer te is megérted! Nem kell, hogy nekem megfelelj. A saját utadat járd, és találd meg önmagad.

Magamat is feloldozom az alól a kényszer alól, hogy a látott mintákat kell követnem. Túlléphet az ember(lánya) azon, amit korábban megtapasztalt, és Égi s földi segítséggel tisztába kerülhet azzal, milyen a minőségi férfi-nő, még ha korábban elképzelése sem volt róla, ez mit is jelent. De be kell járni minden lépcsőfokot, türelemmel, kitartással, szeretettel. És az épp megfelelő pillanatban megérkezik az érzés, ami kitörli az összes kérdőjelet a fejünkből, szívünkből, s bizonyosságot hagy a helyükben. A szeretet bizonyosságát. És a sok munka gyümölcse egy napfényes pillanatban beérik!

Megérkezik majd a minőség a mintákba is. Amit mi nyújthatunk példaként. S amit a saját apánk nem tudott ugyan elénk helyezeni megtapasztalás szintjén. A saját párválasztásunkkal leendő gyermekünknek nem csak apát, hanem férfi mintát is választunk. Ha egy férfi nőként bánik kedvesével,  szeretet mellett tiszteletet is ad, odafigyel, leány gyermekének ez a fajta viselkedés lesz majd a természetes és elvárt férfitól nő felé, és a saját maga szeretetében és tiszteletében is ehhez tud visszanyúlni.

Para-program

(A kép forrása:pinterest.com)

Visszatérő kérdés az életemben, de úgy tűnik mindenkiében , az aggodalom, félelem, para... Leírom, hogy tudatosuljon bennem és másokban is (talán), mert már annyiszor sikerült túllépnem rajta és átfordítanom ezt a játszmát, mégis mindig újra és újra belefutok.

Amikor valamit félelemmel kezelünk, szinte borítékolható, hogy nem a legidálisabb kimenet lesz a vége!

Van egy apró trükkje a dolognak. Nem más, mint a megértés és elengedés.

Én egy fizikailag teljesen jól észlelhető módon tudok megbizonyosodni arról, hogy valamilyen parát valóban elengedtem. Érzem, hogy a gyomromban lévő görcs megszűnik. Tényleg. Fizikailag érzem. Hozzám hasonló parások biztosan pontosan tudják, miről beszélek.  Akad egy új megoldandó helyzet, egy probléma, egy kérdés, kihívás - és erre automatikus módon befeszülök, görcsbe rándul a gyomrom és megindul a félelem-program (persze ma már ennek az okát is tudom, de ezt majd egy másik alkalommal fejtem ki, az is egy érdekes téma!).
Pörgök, pörgök a kérdéskör körül, mindenféle megoldási lehetőséget lejátszok fejben, ha többszereplős a dolog, akkor mindenki mindenféle reakcióját kimatekolom.... aztán amikor már akkora káosz van bennem, hogy azt sem tudom honnan indultam - vagy jó esetben most már a pörgés elején is - felkapcsolják a vilanyt, és megszólal a hang, hogy "Kisanyám, már megint egy para program fut, állítsd már le!" És olyankor a dolgok mögé nézve elkezdem megérteni, miről is szól az aktuális para. A megértés elvezet arra a gondolatra, hogy ami nem rajtam múlik, annak hiába akarom kézbe venni az irányítását, tehát elengedem a gyeplőt,és a magam energiáját kellőképp belerakva kérem az Égieket, hogy segítsenek nekem, és Rájuk bízom magam. És minden egyes esetben, mikor a megértés, elengedés megnyugvásában elmúlik a görcs a gyomromból, érkezik is a megoldás, segítség. Ilyen csodálatosan működik ez az élet.

Mondok konkrét példát is, hogy ne csak elméletről beszéljünk:

Központi kérdés volt mindig is az éppen elég pénz. Én sosem akartam annyit, hogy azt se tudjam mit kezdjek vele. Csak pont eleget, amire szükségem van. De azért görcsöltem rajta. És mindig éppen pont annyi volt, ami kellett.

Aztán jött ez a "suggalat", hogy itt van egy nagyon jónak ígérkező képzés, nagyon hasznos, nagyon magic, nincs kérdés,meg kell csinálni. Annyira elvitt a lendület, hogy mivel 2 hét volt a jelentkezési időből, postára szaladtunk, feladtuk a szükséges papírokat. Közben megtörtént a felvételi, sikerült. Huuuu nagyon szupiii, jajjjj dejó!!! ...
De várjunk csak....Hoppá!!! Hát miből fogom én ezt kifizetni? A havi fizetésem nem elég egy féléves tandíjra, albérletben lakom, mi a fenéből fogom finanszírozni? Hát mit gondoltam? Megőrültem? Jézusom!!! Vissza lehet csinálni??? Hát nekem ez nem fog menni!!! Jesszusom, Jesszusom, Jesszusom, gyorsan valamit ki kell találni. Kéne egy másik munka, vagy kettő! Igen, ha három melóhelyen nyomom, biztos sikerülni fog. Nem lesz életem, de nem baj...amúgy sincs! Ja, akkor jó! Akkor úgyis mindegy! Jól van jó lesz! Ja... de hát milyen munkahely? Semmihez sem értek... Uramatyám! Mi lesz most?! ... ilyesmik nyomultak, tódultak a fejembe, és a gyomrom egyre inkább görcsben állt. Hát én teljesen megőrültem, honnan gondoltam, hogy ezt én megtehetem?!

Aztán akadt valahogy egy tiszta másodperc a nagy paragyártásban. Kikaptak ebből a gyomorforgató kérdés-félelem-kavalkádból és megvilágítottak egy pozitív pontot. Figyelj, neked ezt az utolsó pillanatban megmutatták, időd nem volt gondolkozni rajta, és mire észre tértél azon kaptad magad, hogy az irodádban ülve sikítasz, mert megjött az e-mail, hogy sikeres volt a felvételid! Gondolod,hogy ez véletlen volt?! Ha ez így ment, vajon van esélyed, hogy ha lehiggadsz, megteremthesd az anyagi keretet hozzá?..... Huuuuu , hát persze hogy van! Tényleg, csak le kell nyugodnom. Eddig is mennyi segítséget kaptam, és most is csak bíznom kell és azokat az energiákat aktivizálni, amik a pozitív kimenet felé visznek. Ha ez az utam, segíteni fognak. Köszönöm! Elengedem...

És nem viccelek, 4 perc múlva megszólalt a telefonom, és egy másodállás ajánlatot kaptam!!! Letettem a telefont és csak vigyorogva néztem magam elé, miközben azt éreztem, ennyi, ez nem is kérdés, hogy így kellett lennie. Elég hamar kiderült, hogy nem ez a meló mentette meg az anyagi kérdésemet, de megnyugtatott annyira, hogy az igazi segítség megérkezhessen. Elmondhatatlanul hálás voltam!

És most már a második év utolsó szemeszterét fogom megkezdeni. Mert sikerült felismerni és rövidre zárni a para-programot. Elmúlt a görcs a gyomromból és azzal a hullámmal megérkezett a megoldás is.

Álljunk meg egy pillanatra hát, amikor bepánikolunk, amikor a félelem kezdi vezetni a gondolatmenetet, és nézzük meg, mi a valódi kérdés. Minden alkalommal egy biztos, hogy kiderül: a félelem nem a megoldáshoz vezet. A befelé figyelés annál inkább.

Szedd már össze magad...

(A kép forrása:pinterest.com)

Az elmúlt időszakban sokszor került szóba beszélgetéseimben olyan téma,amikor az egyik felet nagyon zavarja a másiknak egy bizonyos viselkedése. Amikor arról van szó,

hogy a másik ember rendszeresen tesz/mond valami olyat,ami szinte mindenki számára valamilyen negatív érzelemmel párosítva csapódik le. És az esetek 99%-ában ugyanarra a megállapìtásra jutottam. Hogy ez azért is történhet meg,mert az ember hoz magával egy viselkedési formát -vagy már gyermekkorában kialakul, vagy "belènevelődik" akár a tanulmányai során, az élete évei alatt - és tulajdonképpen a leghalványabb fogalma sincsen róla, hogy ez így nem a legjobb. És nagy eséllyel nem is lesz, amíg valaki nem csak némán tűri, aztán magában háborog rajta,hanem felvállalja a saját felelősségét a történetben, és hangot ad a saját érzéseinek.

Mondok egy példát.

Van egy barátnőm, akièrt bármit megtennèk a világon. Hogy segítsek neki a fejlődèsèben, még arra is képes voltam,hogy rendszeresen a földbe döngöljem mentálisan. Hónapokon át akkurátusan húztam-vontam, tudomást sem véve a saját tempójáról, végtelenül türelmetlen voltam vele, ha kellett naponta többször elmondtam neki,hogy "Szedd már össze magad!!!" , mindenáron azt szerettem volna,hogy együtt fussunk ezen a csodálatos fehér homokos tengerparton, és egyáltalán nem zavart,hogy ő utálja a futást, inkább bicajozni szeretne, és egyèbkènt is a sziklás terepet kedveli. Arról nem beszélve,hogy rohadtul elhitte ő is, hogy ezt csak így lehet,mert én,a barátja mondogattam... hát hogy is lehetne máskènt.
Egy nap mégis megelègelte. Már nagyon unta,hogy tele a futócipője homokkal, és még csak  nem is állhat meg,hogy kiöntse belőle. Hogy a homok már inkább kavics, és egyre jobban szúr... és akkor még naponta többször megkapja ,hogy Szedje már össze magát!!! Megelégelte, felvállalta a saját felelősségét a történetben, és elmondta nekem, hogy habár nagyon szeret engem, és örül neki,hogy segíteni szeretnék neki,de ebbe a segítségbe ő beleroppan. Elmondta,hogy a napi 3-szori "Szedd már össze magad!" épp az ellenkező hatást éri el és ő nem hogy azt érzi,hogy haladna,hanem borzasztóan rosszul éli meg ezt az egészet és csődtömegnek látja magát,ha az én szememmel figyel...
És ott egy pillanatra összeomlottam. Mert fogalmam sem volt, hogy ezt teszem! Mert azt hittem a fehèrhomokos tengerpartot mindenki csodálja és hogy a "Szedd már össze magad!"  a leghatékonyabb ösztönzés ebben az esetben. És ha a barátom nem ismeri fel,hogy ezt igenis meg kell mondania nekem,ha nem lép ki a komfort zónájából, és nem áll ki magaèrt, akár velem szemben is, aki a legnagyobb szeretettől vezèrelve alázta szèt tudattalanul nap mint nap, akkor sose tudom meg,hogy amit teszek, az a másiknak nem jó...

Ismerjük hát fel! És mondjuk ki! Mert ha csak titokban lázadozunk a másik tudta nélkül, nem érhetjük el soha,hogy megváltozzanak a dolgok!